Honlapunk fejlesztését támogatta:
Alapítvány a Közjóért
Kiakolbólintaná
A Magyar Tekevízióban 1993. március 15-én hangzott el beszélgetés az 1848-49-es forradalom és szabadságharc kapcsán Antall Józseffel. A riporter Osskó Judit volt. Az interjú szövege az Új Magyarország 1993. március 16-ai számában jelent meg.
Osskó Judit: Miniszterelnök úr vonzalma köztudott a 19. század iránt. Egyszer arról nyilatkozott, hogy: „A reformkor, a szabadságharc, az abszolutizmus elleni küzdelem, az 1867-es kiegyezés a lelkivilágom része. Nem egyszerűen történelmi tanulmány ez számomra, hanem meghatározója életszemléletemnek.” A 19. század nagy formátumú politikusai közül kit tekint példaképének? Ki az, akire az elmúlt három esztendőben a legtöbbet gondolt, akitől valamiféle eszmei támaszt kapott?
Antall József: Dicséretként és vádként egyaránt elhangzik, mintha ódivatú 19. századi politikus lennék. Természetesen nem erről van szó. A 20. század történelmével való foglalkozás az elmúlt évtizedekben válaszút elé állított minden történészt. Vagy olyat kellett írnia, amivel nem értett egyet, vagy kompromisszumot kötött: mindig a lehetséges minimumot írta arról, amivel nem értett egyet. 20. századi történetírásunkban a legjobb szándékú munkákon is átsüt a korábbi történelemszemlélet. Arról van tehát szó, hogy aki a 20. századi érdeklődésű volt, a 19. századtól kezdte el tanulmányozni korunkat, és rendszerint meg is állt a 19. században, mert azokról az eseményekről még tisztességesen, kompromisszum és elhallgatás nélkül lehetett írni. Nyugodtan mondhatom, hogy történészként 19–20. századi érdeklődésű vagyok, s ez szorosan összefügg politikai érdeklődésemmel.
Történészi munkásságom főként az 1825-től 1875-ig tartó fél évszázadot fogja át. Ekkor Magyarországon ugyanaz a történelmi folyamat ment végbe, mint a német egység- vagy az olasz egységmozgalom esetében. A reformkorral induló szakasz az 1848–49-es forradalom és szabadságharcban csúcsosodott ki, majd ennek elbukása után az önkényuralom, a neoabszolutizmus időszaka következett 1867-ig. A kiegyezéssel 1848-ból annyit igyekeztek megvalósítani, amennyit lehetett. Az 1875-ös fúzióval, amikor Tisza Kálmán korszaka következett, fejeződött be a reformkorszakkal induló folyamat. Kérdés, hogy ennek az 50 évnek a három szakaszában mit lehetett tenni az önálló, független Magyarországért, s ez hogyan szolgálta a magyar modernizációt, s alapozta meg a dualizmus korát. A reformkornak ez a valódi jelentősége.
Osskó Judit: Ezzel alapozódott meg a modern magyar társadalom.
Antall József: Így van. S hogy ki a példaképem ebből a korból? Ennek megválaszolásához túlságosan történész vagyok. Nem tudok egy személyt kiválasztani. Mindig az volt a célom, hogy Széchenyit, Kossuthot, Deákot, Eötvöst vagy akár Görgeyt (én rendeztem Görgey Artúr levéltárát 1953-ban) ne egymással szembeállítva mutassam be. Ezek a nagy államférfiak vagy katonák egymás mellett cselekedtek, kinek ekkor, kinek máskor, nézetei, alkata szerint volt nagyobb szerepe, de a történelmet, főként ilyen korszakot nem szabad egyoldalúan nézni. Van, aki csak Széchenyire esküszik, van, aki Kossuthra, s egyiket a másikért kiakolbólintaná a történelemből. A pesti forradalom 1848. március 15-én meggyorsította, egy pillanat alatt átlendítette a történelem folyamatát, s ez az 1835-től és ’30-tól kezdődő időszak betetőzése volt, s részét képezte Európához és a világhoz való viszonyunknak.
