Honlapunk fejlesztését támogatta:
Alapítvány a Közjóért
Egy úr emléke
Ablonczy Bálint írása Antall József születésének 80. évfordulóján, 2012-ben
Talán másként, jobban alakultak volna közös dolgaink, ha Antall József – a magyar politika Great Old Man-jeként – máig köztünk lenne.
Nyolcvan évesen akár még politizálhatna is – ha másért nem, neve tiszteletből talán felbukkanna a köztársaságielnök-jelöltek között. Elvégre Giorgio Napolitano olasz államfőt éppen ennyi idősen választották meg 2006-ban és máig betölti a pozíciót.
Antall József azonban 1993-ban meghalt: holnap, április 8-án lenne nyolcvan éves.
Személyiségét legtöbbször a politika feketére és fehérre egyszerűsítő lencséjén keresztül idézik fel az emlékezők, újra és újra nekiveselkedve az örök magyar sportoknak: a bűnbakképzésnek, a „mi lett volna, ha” taglalásának, a történelmünk minden fontos cselekménye mögött nyilván ott húzódó sötét erők leleplezésének.
S közben elsikkad a személyiség összetettsége és ereje, meg az, hogy Antall József mindenekelőtt egy régivágású úriember volt. Talán utolsó közéleti képviselője az erős történeti tudattal felvértezett magyar középosztálynak, amelyről ugyan sok rosszat el lehet mondani, de azt biztosan nem, hogy képviselőiből hiányzott volna a köz szolgálatának vágya és képessége. Akkoriban sokan érezték stílusát gőgösnek és anakronisztikusnak, de a celebpolitikusok, meg parlamentben tiszaeszlárazó kisnyilasok korában a megfigyelő nosztalgikusan gondol a párbaj- és illemkódexet még ismerő Antall Józsefre. Arra a miniszterelnökre, aki a halál árnyékának völgyébe indulva, németországi gyógykezelése előtt 1993 októberében utolsó parlamenti felszólalásában akkurátusan elmagyarázta a megrendült képviselőknek helyettesítése rendjét, a helyzet alkotmányjogi következményeit.
Az ország negyven évig hallgatta a suksükölő munkáskádereket, meg hazug ideológiájukkal tisztában lévő cinikus apparatcsikokat. Aztán egyszercsak teljes fegyverzetben elé állt egy nemcsak magyar, de nyugat-európai mércével mérve is jelentős politikus. Aki szabatos magyar mondatokban képes volt elmagyarázni az irányt, amely felé szándékai szerint az országnak és Közép-Európának haladnia kell. A legkevésbé rajta múlott, hogy tervei közül számos nem, vagy nem az elképzelt módon valósult meg. És e relatív sikertelenségben nagy szerepe volt azoknak, akik ma hüppögve emlékeznek rá és legszívesebben örököseiként tűnnének fel. Antall Józsefet az első perctől kezdve betegségére, a szinte megoldhatatlan problémahalmazra való tekintet nélkül hisztérikus gyűlölettel támadták, akik úgy gondolták: az ország irányítása az ő jussuk. S ha már a polgárok szabad választáson a „klerikálreakciós, múltbarévedő, horthysta-neobarokk” Antall József mellett döntöttek, minden áron be kellett nekik bizonyítani: rosszul választottak.
A rendszerváltás kormánya nyilván tehette volna jobban a dolgát. Nagyon másként – egy gazdasági összeomlást maga mögött hagyó rendszer romjait takarítva, államcsőd közelében tántorogva, blokádos ellenzékkel súlyosbítva – aligha.
„Semmiféle karriervágy nem vezet. Úgy gondolom, életkorom tapasztalatok gyűjtésével felkészített egy-két feladatra, de számomra ez nem jelenthet hosszú időt. Éppen ezért én arra vállalkozom, hogy megkísérlem az országot, a nemzetet ebből a nehéz helyzetből, ebből a válság küszöbén álló helyzetből, amelyben az ország van, kivezetni, vagy legalábbis az egyenes útra terelni. És mindazt, amit a magyar nép az elmúlt évszázadokban, évtizedekben szenvedésekkel és munkával, hittel, erővel és akarattal elért, ami érték, azt megőrizzük és ami lehetőség, a jövőben azt elérjük” – mondta első parlamenti beszédében.
Talán másként, talán jobban alakultak volna közös dolgaink, ha az e szavakat kimondó Antall József – a magyar politika Great Old Man-jeként – máig köztünk lenne.
(Megjelent a www.hetivalasz.hu-n 2012. április 7-én.)
